A Meseország mindenkié című könyv egyik története remek aszexuális és aromantikus reprezentáció, és bemutat egy jól működő queerplátói kapcsolatot is. Ti olvastátok már?
(A mese közzétételéhez a szerző hozzájárult.)
Pengő Edit: Az elrabolt királykisasszony
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagyon szomorú királyfi, Bence. Kék szeme, aranyszőke haja és olyan alacsony termete volt, hogy még három gyönyörűséges húga is nagyobbra nőtt nála. Bence azért volt olyan szomorú, mert összes testvére közül egyedül rá nem voltak büszkék a szülei. Leánytestvérei mind férjhez mentek, kisbabákat szültek és színes, vidám udvartartást vezettek, ahová öröm volt vendégségbe menni. Bátyjai hős lovagokká lettek, apja seregeit irányították a csatákban. A király és a királyné aggódtak, mikor találja meg Bence a helyét a világban. Hiába járatták hozzá a legkiválóbb vívómestereket, nem fogott rajta a tudomány. Nem mert felülni remek paripájára, szégyenszemre csak a pónilovakkal bírt el. Egyedül az íjászatban mutatott tehetséget, de ahhoz nem eleget, hogy rókaprémmel vagy őzaganccsal gazdagítsa a trófeaterem gyűjteményét. Búsult Bence, búsultak a szülei, búsult az egész királyság.
Egy reggel Bence érdekes apróhirdetésbe botlott a sonkás rántottája mellé felszolgált napilapban.
Ferrum sárkányölő hőst keres! A királykisasszonyt gonosz, tűzokádó fenevad ragadta magával. Sikeres kiszabadítása esetén házasság a jutalom! Lovagi cím és paripa nem elvárás. Jelentkezés „Hazahozom!” jeligével a Palota portáján.
Ferrum egy szomszédos királyság volt, a kardgyártásáról híres. Szerencséjük, hogy olyan pompás, mindent átvágó pengéket készítettek, különben senki nem állt volna szóba pénzsóvár királyukkal.
Egész nap töprengett Bence, elmenjen-e Ferrumba királylányt szabadítani. Ő mint sárkányölő? Ő mint férj? Hiszen a kardot se bírta egyenesen tartani! Ha meg lóra ült, mindig a földön kötött ki, aznap is kétszer landolt az egyetlen pocsolyában! Nevetség és gúny tárgya lenne, nemcsak a szülei, hanem az egész világ előtt! Ám ha sikerrel járna! Ha látná a szülei szemében az elismerést! Nem muszáj kardélre hánynia, le is nyilazhatná a fenevadat; megsebesítené a szemét, és míg a fájdalommal küzd, kimenekítené a leányt. Ilyen dicsőséget a bátyjai se szereztek a birodalomnak.
A pirkadat első sugarainál Bence felnyergelte a póniját és magát szolgálónak álcázva — meg ne lássa a pórnép, királyfi létére min utazik — elindult a ferrumi országúton. Üzenetet hagyott a szüleinek, hogy addig nem tér vissza, míg méltó fiukká nem válik.
Örömmel fogadták a ferrumi palotában, a portás azonnal egy váróterembe vezette, és megüzente jöttét a királynak.
– Urunk nagyon elfoglalt, de remélhetőleg hamarosan időt szakít az eligazításra.
A portás reményei nem váltak be, Bence egész nap várta, hogy behívják. Vacsoraidő lett, mire szólították. A király az ajtónak háttal, lehorgasztott fejjel állt. Mikor meghallotta Bence lépteinek hangját, kihúzta magát, és határozottan a jövevény felé fordult. Csalódottan látta, hogy egy alacsony, szolgaruhás fiú áll előtte, de nem küldte el, szűkszavúan ismertette a feladatot.
– A szörnyetegnek pont a lányom esküvőjét jutott eszébe tönkretenni. Bezúzta a templom kupoláját, és a világ legpompásabb lovagjainak szeme láttára elragadta Zsófit a vőlegénye mellől. A pompás lovagok mind utána szaladtak, majd jól megpörkölődve vissza is jöttek. Kénytelen voltam lapátra tenni a vőlegényt csúfos kudarca miatt. A sárkány barlangja a Tériszony-hegyen van, a leégett fák mutatják az utat. Ha sikerrel jársz… a lányom kezét… — a király zavartan megköszörülte a torkát — megkapod. Siess! Képzelheted,mennyit árt a botrány. Soha ilyen kevés kardot nem adtunk el. Ki akarna fegyvert vásárolni egy olyan királytól, aki nem képes visszaszerezni a lányát?
Bence rögtön a megbeszélés után elindult a mentőakcióra. Könnyen ráakadt a sárkány barlangjához vezető útra. Minden úgy volt, ahogy a király mondta: elszenesedett növények és menekülés közben eldobált páncélok mutatták, merre menjen.
A barlang bejárata egy sziklaorom tetején feketéllett. Nappal is nehéz lett volna megközelíteni, nemhogy éjszaka, ezért inkább búvóhelyet keresett egy fa odvában. Kimerültségében azonnal elaludt.
Éktelen üvöltésre riadt fel. A sárkány — hatalmas, zöld pikkelyes bestia — a barlang bejáratában pöffeszkedett, és éppen egy lovagot futamított meg. A dalia csörömpölve pottyant le a szikláról, amire teljes páncélzatban próbált feljutni. Földet érve Zsófia iránti lángoló szerelmét kezdte hangoztatni, mire a sárkány újból elbődült. A lovag kénytelen volt lóhalálában elvágtatni. Bence ereiben meghűlt a vér. Ezzel a szörnyeteggel kéne megküzdenie? Hiszen óriási volt, tele karmokkal és agyarakkal! Visszafordulnak a nyílvesszői a látványtól!
– Ha megint visszajön, én magam beszélek vele — hallatszott egy lány hangja a közelből. — Többször próbált megmenteni, mint ahány órát jegyesek voltunk.
A sárkány mellett Zsófi jelent meg. Fiúruhát viselt, a haját rövidre vágta, de kétségtelenül ő volt az, az elrabolt királykisasszony. Jól leplezte rettegését a fölé tornyosuló fenevadtól, szinte úgy tűnt, kedélyesen trécselnek. Micsoda feltételezés!
Bence az ellenség kifürkészésével töltötte a napot. A sárkány a lovag elűzése után leröppent a veteményesébe zöldséget szedni. Áldozata a barlangban maradt. Szökési kísérletek helyett rabszolgamunkát végzett: kiteregette a ruháit. Délben ebédet főztek a veteményesből hozott zöldségekből — Bence árgusan figyelte, nehogy Zsófi is a levesbe kerüljön –, majd délután kirepültek a környező mezőkre. Esteledett már, mire pár órával a sárkány után Zsófi is visszatért, és egy rejtett ösvényen a barlanghoz kapaszkodott. Bence mardosó éhséggel a gyomrában hallgatta a kiszűrődő hangokat: tányércsörgés, beszélgetés és nevetés neszei.
Az éjszaka leszálltával előmerészkedett, és a kifigyelt ösvényen át a sziklaoromra hágott. Azért jött ide, hogy megmentse a királykisasszonyt! Nem mehet el és hagyhatja a sárkány karmai között… boldogan élni. Belopakodott a barlangba. A sötétben egy hang szólította meg.
– Már vártam, mikor bújsz elő — Zsófi karba tett kézzel, mosolyogva nézett rá.
– Nem is tudtam, hogy… — mondta Bence zavartan, majd színlelt határozottsággal folytatta. — Azért jöttem, hogy megmentselek!
– Na, persze! Gyere, maradt egy kis vacsora. Baldur már lefeküdt, úgyhogy ne csapj zajt. Rémesen rossz alvó. — Bence riadalmát látva hozzáfűzte: — Akkor se harapja le a fejed, ha véletlenül felébreszted. Ne félj!
Reggel Baldur vidáman üdvözölte. Megjegyezte mély, dörmögő hangján, hogy neki nem számít, hány apróság tanyázik a barlangjában, maradjon nyugodtan. Csak vigyázzon, agyon ne nyomja. Így fogadta be Bencét az új otthona.
– Mit szeretsz csinálni? — szegezte Bencének a kérdést Zsófi.
– Nem is tudom — tanakodott a fiú.
– Mit szoktál csinálni?
– Kardozni, lovagolni…
– Rendben, akkor csináljuk mást! Van kedved kifesteni a szobámat?
– A szobádat? Még sose… elrontanám… nem értek a lányos dolgokhoz.
– Dehogy lányos! Ne kéresd magad!
Az egész napot Zsófi barlangüregének kifestésével töltötték. Kiválasztották a színeket, majd megbeszélték, mit és hová rajzolnak. Egy őzet Zsófi ágya fölé, sárkánycsaládot a mennyezetre, falombot a bejárat köré. Bence élvezte a munkát, nem is rontotta el. Még Baldur sem, pedig nehezen illett az ecset karmos mancsaiba. Egy idő után ki is ment a konyhába, hogy inkább répatortát süssön páncélolvasztó lángjának tüzében.
Lefekvéskor jutott eszébe Bencének, hogy az elrablásra elmulasztott rákérdezni. Másnap pótolta a hiányosságot.
Zsófi elmesélte, hogy azóta próbálta őt megházasítani az apja, hogy nagykorú lett. A lány a sokadik meghiúsult eljegyzés után jött rá, hogy nem az ifjú lovagokkal vagy kisasszonyokkal van probléma: ő az, akit nem érdekel a szerelem. Sokakat megkedvelt az apja által felsorakoztatott kérők közül, szívesen lett volna a barátjuk. De hogy összeházasodjon velük? Nem vágyott rá. Az apja azt mondta, csak nem találkozott a megfelelő emberrel, ezért egyre-másra csődítette a vendégeket a palotába. Mivel fogytán volt a türelme, a legutóbbi lovagi tornánál kikötötte, hogy a győztes mindenképpen Zsófi jegyese lesz, tiltakozásnak helye nincs.
Ezt hallva döntött úgy Zsófi, hogy levelet ír az anyjának, Grétának. Gréta egészen kicsi kora óta nem nevelte őt. Boldogtalan volt a ferrumi palotában, ezért elszökött onnan — a lánya nélkül. Később Zsófi rátalált, leveleztek, néha találkoztak is. Eltávolodtak egymástól, de Zsófi remélte, hogy igazán nagy bajban számíthat rá. Így is történt: Gréta küldte el érte Baldurt. Örült volna, ha a lánya odaköltözik hozzá a Sárkányok Birodalmába, de Zsófi inkább Baldurral maradt.
Bence megszerette a Zsófival és Baldurral közös életet. Napjaikat a barlang körüli teendők, Baldur könyvtárának dézsmálása és a pihenés töltötték ki. Új hobbikat találtak Bencének, a rajzolást és a varrást, míg Bence nyilazni tanította Zsófit. A két fiatal segített Baldur háromszáz éve dédelgetett álmának, egy cukrászműhelynek a beindításában. Hosszú repülésekre mentek, hogy távoli országokban kínálhassák a süteményeiket.
Bence egyre gyarapodó varrástudományát plüssállatok készítésére fordította. Sok-sok játékot varrt, gyerekeknek, felnőtteknek és persze saját maguknak! Még Baldur is kapott párnának egy óriási krokodilt. Egyszer, mikor alapanyagokat keresett, Zsófi régi ruhája akadt a kezébe. Csupa csillám és fodor volt, kényelmetlen, nem praktikus viselet –- még zsebet se tettek rá! –, nem is csoda, hogy Zsófi a szekrény mélyére száműzte. Bence úgy döntött, rendbe hozza! A lányos szabást megőrizve leszedte a fölösleges sallangot, és ahol kellett, pótolta, bővítette. Szép munkát végzett, de hiába, Zsófi rá se akart nézni.
– Szoknyát soha! — közölte harciasan. — Vedd fel te! Illene a hajadhoz!
Bence megütközve nézett a barátjára. Gúnyolódik rajta? Szerette, hogy aranyszínű tincsei a vállát söprik. Le kéne vágnia? Hiszen csak most ébred rá, mennyire unta a királyi borbély katonafrizuráit.
– Én is hordhatok fiúruhát, te miért ne tehetnéd meg ugyanezt fordítva? Nem harap! — nyomta a kezébe Zsófi a ruhagombócot.
A ruha remekül állt Bencén. Mintha nem is Zsófinak, hanem eleve magának szánta volna. Jól érezte magát benne. Sajnálta volna visszatemetni a szekrény aljára, ezért úgy döntött, felveszi néhanapján. Eleinte ritkán és bátortalanul bújt bele, ám barátai meggyőzték, hogy bármikor büszkén viselheti.
Aznap reggel is épp a szoknyát választotta, mikor Gréta betoppant hozzájuk. Hírt hozott: Bence szülei, illetve Zsófi apja útban vannak a barlang felé. Gyerekeik távollétét megelégelve a pletykák nyomába eredtek. Kiderítették, hogy szó sincs elrablásról meg hősi halálról, a fiatalok vígan élnek a sárkány búvóhelyén.
Nagyon megijedt Bence. Jönnek a szülei! Le fogják szidni, amiért ennyi időre eltűnt! A szoknya pedig — azonnal le kell cserélnie, mit szólnának hozzá!
– Ők a szüleid! Ne azt lássák, aki vagy? — állította meg Zsófi.
Kisvártatva megérkeztek a királyi méltóságok. A sárkány felsegítette őket a sziklaoromra. Szülők és gyerekek némán nézték egymást. Bencét szinte perzselték az anyja könnyei és az apja szigorú tekintete.
– Esküvő azért lesz? — törte meg a csendet Zsófi apja. Még fáradtabbnak látszott, mint amikor Bence a palotában látta.
– Nem lesz! — fakadt ki Zsófi. — Bence és Baldur a barátaim, imádom őket, de egyikük sem a szerelmem! Értsd meg végre, én soha nem leszek szerelmes senkibe!
– Ha a megfelelő ember…
– Nincs megfelelő ember! — kiabálta a lány.
Gréta odalépett volt férjéhez és békítő szándékkal mondta.
– Ő így boldog. Nincs jogunk kritizálni vagy házasságba kényszeríteni.
A király lehorgasztotta a fejét. Látszott rajta, hogy számított a válaszra és kezdi elfogadni, azt, ami ellen sok éven át tiltakozott.
Bencéék között egészen másképp alakult a beszélgetés. Jobban mondva, beszélgetés nemigen alakult ki. Bence anyja zokogott, a fiát ölelgette és a hazatéréséért könyörgött, míg az apja egyetlen szó nélkül nézte őket.
– Annyira hiányoztál, kicsikém! Lefogytál! És milyen kérges a kezed! Gyere haza! Üres nélküled a kastély!
Bence, szülei fájdalmától meghatva, úgy döntött, hazatér velük. Egy kis időre. Baldur szomorú mordulással vette tudomásul a változást, Zsófi azonban feldúltan, köszönés nélkül a szobájába szaladt. Bence bánatán nem segített a lány viselkedése, elhatározásában kételkedve ült be a hintóba.
Hazaúton megbeszélte a szüleivel, hogyan szeretné átalakítani a kastélybeli életét. A régi, utálatos elfoglaltságokat, mint a vívást, a lovaglást és a vadászatot rajzolásra és varrásra fogja cserélni. Játékot készít mindenkinek, ruhákat tervez, és megtartja hosszú haját. Az anyja mosolyogva ígérte, hogy támogatni fogja. Alig várta, hogy meghívhassa barátait és kiengesztelje Zsófit.
A szülei megtartották a szavukat, a palotabeli élet korlátain belül kedvére alakíthatta a napjait. Mégis visszalopakodott a szívébe a régi szomorúság. Hiányoztak a barátai! És még valami más is, amit nem bírt szavakba önteni. Talán az, hogy senki sem érdeklődött őszintén, mikor készített egy új ruhát vagy rajzot? A szabadság, hogy a ceremóniákon is kiválaszthassa, milyen ünneplőt vesz fel? Hogy a felnőttek ne zavartan, gyermek ismerőseikre hivatkozva fogadják el az ajándék plüssöket? Hogy bátran lejárhasson a konyhába? Amikor egyszer lemerészkedett, a szakács nem tudta, mit kezdjen egy királyi sarjjal, aki dolgozni akar — ráadásul süteményt sütni! Egy új, kellemetlen érzéssel is meg kellett ismerkednie. Összesúgtak a háta mögött. A testvérei, a szolgálók, az egyszerű emberek. Sose hallotta, mit mondanak, mire odafordult, abbahagyták, de érezte, hogy kibeszélik.
A születésnapján hozta meg a döntést, hogy visszatér a barátaihoz. Lakomát rendeztek a tiszteletére. A szokásos módon megkapta az atyai iránymutatást, hogy este királyfihoz méltón, nadrágban mutatkozzon. Bence szégyellte magát az apja előtt. Ha nem csengett volna Zsófi tiltakozása a fülében, elhitte volna, hogy még rosszabb fia, mint amikor folyton a pocsolyából kellett kiszedni egy-egy vágta vagy vívás után.
A lakoma végén egy gyönyörű, míves kardot nyújtott át neki az apja ajándék gyanánt:
– A nemes fegyver, amelynek minden férfi örül, és amit büszkén visel.
Bence nem örült neki. Ekkor döntötte el végérvényesen, hogy ideje hazaindulnia. Még aznap éjjel levelet írt Zsófiéknak, és összecsomagolta a holmiját. A terv azonban zátonyra futott: amikor reggel elmondta a szüleinek, a szobájába zárták. Ajtaja előtt őrök strázsáltak, esélye sem volt a szabadulásra.
Zsófi és Baldur öt nap múltán, pirkadatkor érkezett. Éktelen sárkánybömböléssel verték fel a kastélyt. Mikor megpillantották, melyik ablak mögül integet nekik Bence, odarepültek, és Baldur egyetlen faroksuhintással krátert ütött a falon.
– Mert az ablakot nem bírta volna kinyitni magának, ugye?
Zsófi nevetése volt az első, amit Bence meghallott. Soha nem érezte magát boldogabbnak! Kikecmergett a törmelékek alól, majd a sárkány hátára ugrott. Megölelte a barátait. A könnyeivel küszködött. Zsófi szemében — bár soha nem ismerte volna el — szintén nedvesség csillogott. Ezután boldogan hazarepültek.
Bence könnyen visszarázódott a barlangbéli életbe. Napjai derűsen, szabadon teltek. Nem félt többé azt csinálni, amit szeretett. Levélben kért bocsánatot a szüleitől a pusztításért, egyúttal meghívta őket, hogy ha kedvük tartja, látogassanak el a barlangba. Évekbe telt, mire eljöttek, ám mikor végre megtették, örömmel fogadta őket a kis család. Boldogan éltek, míg sok-sok vidám összejövetel és szeretetben eltöltött esztendő után meg nem haltak.